A takarónövények kiválasztásának alapelvei

A második világháború óta kialakult mezőgazdaságunkat a nagy gépekkel, iparszerű technológiával elért magas terméshozamok mellett a termőföldek elszegényedése, és az erózió is fémjelzi. Ezek a káros hatások már veszélyeztetik a növénytermesztés biztonságát.

Egyértelmű, hogy a javulás érdekében egy több elemből álló talajjavító stratégiát kell életbe léptetni, melynek fontos eleme a talajok állandó, változatos kultúrákkal történő talajtakarása. Ez a legtöbb vetésforgó esetében csak takarónövény (zöldtrágya) kultúrák használatával érhető el.

Az AKG és az AÖP rendszere is előírja a takarónövények használatát, viszont a rendeleteknek való megfelelés sokszor „megoldható” a vetésforgóhoz nem illő, vagy talajromboló művelési móddal követett zöldtrágya keverékkel is.

A termelők egy részének rossz tapasztalataik vannak a zöldtrágyák használatával, mert kiszárították a talajukat, vagy mert gyomosító hatást észleltek a következő kultúrában. Ha nem mérik fel, hogy a problémáik legalább részben összefüggésben állnak a gazdálkodási módszereikkel, akkor igyekeznek olcsón megúszni a zöldítést, így viszont valószínű, hogy a pozitív hatásokat sem érzékelik.

Pedig egy jókor és megfelelően elvetett, jó összetételű takarónövény kultúra használatával járó előnyök mindenképp megérik a technológia tanulásával járó kellemetlenségeket.

Ehhez érdemes a takarónövények tekintetében némi növényismeretre szert tenni.

A használt növényeket négy nagy csoportba sorolhatjuk:

• Az első csoport a fűféléket tartalmazza, melyek között vannak melegkedvelő, nyáron is vethető, viszont az őszi hidegebb napokon maguktól elpusztuló növények, mint a cirokfélék, szudáni fű, és a mohar, valamint ősszel vethető, hidegebb télen elfagyó növények, mint a homoki, vagy a tavaszi zab. Az áttelelő fűfélék közül kisebb magvú pl. az olaszperje, és nagyobb magvú, pedig a rozs, vagy az őszi zab.
  
  
  
  
• Nitrogén megkötő hatásuk miatt a fontos a pillangósok családjába tartozó növények csoportja. Ide tartoznak az apróbb magvú herefélék, mint az erősebb teleken elfagyó, inkább enyhén savanyú talajt kedvelő alexandriai here és meszesebb talajokon jól fejlődő perzsa here, és a hosszabb ciklusú, áttelelő bíborhere. A nagyobb magvú pillangósok közé tartozik pl. a lóbab, a melegkedvelő tehénborsó, vagy a homokos talajok javítására használt csillagfürt is. Köztes lehetőségként takarmányborsót, vagy tavaszi bükkönyt érdemes vetni.
  
  
  
  
• A harmadik csoportba tartoznak a keresztes növények, melyek a korai fejlődési ciklusukban magas cukor és fehérje tartalmúak és gyorsan fedik a talajt. A mustárok közül könnyebben használható az abesszín és barna mustár, bár drágábbak a fehér mustárnál, viszont hosszabb ciklusúak, és nyáron vetve sem magzanak fel gyorsan. A különböző retek fajtákat leginkább talajlazító hatásuk miatt használjuk keverékekbe.
  
  
  
  
• A negyedik csoport több, más családba tartozó növényt gyűjt össze. Ide tartozik két fészkes virágú növény, a vetésforgókban gyakran már szereplő napraforgó, és rokona, a nyári keverékekben jól használható négermag. Botanikai különbözőségéből eredően jól használható a talaj felső rétegétgyökerével átszövő és lazító facélia, a melegben is jól vethető, jó gyomelnyomó len, és a gyomosító hatása miatt óvatosan használható pohánka.

A különböző növények más-más kedvező hatással rendelkezhetnek, amelyek azonban nem egyformán hasznosak az adott helyzetben a számunkra. A célok pontosítása segíthet a növények választásánál, melyről ide kattintva olvashat a Takarónövények használatának lehetséges céljai című cikkünkben.

2024.04.09.
Aranyoss Éva
Sersia Farm Kft.